A tükör előtt állva igazgattam a hajam, mert
egyszerűen sehogy se akart normálisan állni. Éreztem, ahogy Lana engem bámul az
ágyán ülve. Mióta kijöttem a fürdőszobából, le se vette rólam a szemét. Este
mikor megjöttem már javában aludt, így nem beszéltünk semmit. Mikor felkeltünk
egy jó reggelt volt a beszélgetésünk.
A szekrényen lévő fésűmért nyúltam és barátnőmre néztem a tükörből. Tekintetünk
találkozott, majd elfordította fejét.
- Mi van? – tört ki belőlem.
- Pff.. Semmi. – vonta meg vállat.
- Ja, biztosan semmi csak szinte minden mozdulatom
követed.
- Tudod furcsa, hogy mindjárt itt a hétvége, mi
pedig szinte semmit nem beszéltünk rendesen. Eddig mindig együtt töltöttük az
időt, megbeszéltünk mindent.. Most meg.. – nézett rám újra – Késő este jársz
haza, nem beszélünk, azt se tudom, mit csinálsz hogy mi van veled.
- Otthon voltam. – vontam meg vállam és felé
fordultam.
- Otthon, mi? Csak hogy Lucas volt bent tegnap az
egyetemen valami orvosi papírokat behozni, de mivel nem voltál itt ezért nekem
adta őket oda. Kikki mi ez az egész?
- Semmi se.
- Miért hazudsz nekem? Most is lemerem fogadni nem
órára mész. – nézett rajtam végig.
- Hogy érted?
- Ha oda mennél nem bajlódnál ennyit a hajaddal.
Három éve vagyunk szobatársak kiismertem a szokásaid.
- Már nem azért mi közöd van hozzá, hogy mit
csinálok?! – csaptam le a szekrényre a kezembe lévő fésűt – Egyenlőre semmit
nem tudsz róla, nem tudod miket éltem át, és min megyek keresztül! Szóval te ne
pattogj, itt hogy mi bajom van. Szállj le rólam!
Lana csak felhúzta a szemöldökét és meglepődve
nézett rám. Kezeim a szám elé kaptam és fel, sem fogtam miket vágta a fejéhez.
Mi ütött belém? Lana felállt az ágyáról és rám nézve bólintott.
És akkor rájöttem.. Minden kezdődik, előröl. Az
életem újra a feje tetején. Lana hangosan csapta be maga mögött az ajtót,
ahogyan kiment a szobánkból. Sóhajtva dőltem a falnak és lehajtottam a fejem.
Újra azt csinálom mint akkoriban. Tiffany..
- Minden
oké? – fogta meg a karom Tiffany és maga felé fordított – Hé, Kikki, ne sírj
már..
- Hagyjál! –
rántottam el a kezem – Ha te most nem jössz, akkor nem történik ez meg!
- Oh, szóval
én vagyok a hibás? Már nem azért de nézz néha magadba is..
- Tudod,
amíg a faházban voltál messze innen minden oké volt, ide jöttél, és már
vitázunk!
- Rohadtul
de fogd vissza magad! – förmedt rám.
- Különben?
– töröltem le könnyeim – Mi lesz? Megütsz? Megfenyegetsz? Ugyan Tiffany.. Nem
félek.
- De nagy a
szád Kathlyn..
Ahogy Liam
belépett a szobába mind a ketten csendben maradtunk és csak bámultunk a másikra.
Még is mi az isten történik? Tiffany hátat fordítva nekem ment ki a helységből,
én pedig csak bámultam utána. Könnyeim újra útra törtek és lábaim remegve adták
fel magukat. A kemény padlóra estem és előre hajolva döntöttem homlokom a
földre. Liam oda sietett hozzám és megpróbált felhúzni a földről, de nem
hagytam neki. Leültem, mellé mikor feladta, és a hátam simogatta. Tiffany és
Zayn is haragszik rám.. Harry még mindig teljesen ki van ütve a bénázásom
miatt. Miért nem maradtam a fenekemen, mikor azt mondta Harry.. Ha ott maradok,
nem történik semmi ilyen..
Végig trappoltam az üres folyosón egyenesen a
kijárat felé. Már majdnem kint voltam, mikor megragadták hátulról a karom és
visszarántottak. Meglepődve pillantottam hátra és Emma volt az. Nem volt túl
boldog. Végig nézett rajtam, de semmit sem szólt. Egyből az jutott eszembe,
hogy mi van ha megtudta a tegnap estét.. Azt hogy azért nem vette fel Zayn a
telefont és írt neki vissza, mert végig velem volt. Idegesen vettem egy mély
levegőt, mire hátra pillantott és újra rám.
- Segítened kéne.
- Hm?
- Nem sokára hónapfordulónk lesz a barátommal, és
nem tudom, mit vegyek. – biggyesztette le ajkait.
- És miért én?
- Hát nem tudom.. Te idősebb vagy, jobban
kiismered az embereket meg minden. – hadarta el és legyintett egyet.
- Öhm.. Rá ér később? Fontos dolgom van.
- Persze, csak meg akartam kérdezni!
- Oké. – bólintottam.
- Köszönöm Kikki! Te vagy a legjobb! – ölelt meg
mosolyogva.
****
Kapkodva a levegőt álltam meg az ajtó előtt és
bekopogtam. Utálok rohanni, mindig is utáltam. Hallottam, ahogyan az ajtó túl
oldalán beszélgetnek. Eleanor kinyitotta az ajtót és mosolyogva nézett rám.
Megfogta a kezem és behúzott a lakásba. Most
mi van?
- Már azt hittem ide se jössz! – ölelt meg miután
becsukta az ajtót.
- De.. Azt írtad nagy baj van.. Most ezt nem
értem.. – néztem körbe.
- Hát.. Nagy baj hogy nem vagy itt! – mosolygott –
Pont kész lett a reggeli csatlakozol?
- Nem. – ráztam meg a fejem – Eleanor nekem órán
kéne lennem, helyette ide rohantam, mert azt hittem bajban vagy!
- Bocs. – sóhajtott – Ne haragudj..
Sóhajtva dőltem a falnak és fejem a plafon felé
emeltem. Most mit mondjak.. Nem tudok rá haragudni, de igazán irthatta volna,
hogy nem-e akarok velük reggelizni vagy hasonlók.. Oda lépett hozzám és újra
megölelt. Homlokom a vállának döntöttem és átöleltem.
- Oh, Kathlyn. – hallottam meg Louis hangját –
Neked ma nem egyetemen kéne lenned?
- Shh! – szólt rá Eleanor – Én hívtam ide.
- Ühm.. Belegondolva inkább veletek vagyok, mint
ott. – nyögtem barátnőm vállába.
- Baj van?
- Csak összevesztem a lakótársammal..
- Feszült vagy. – jelentette ki Louis.
- Nem vagyok az.
- De igen. Feszült lettél, mert újra találkoztál
velünk.
- Ezt honnan veszed?
- Oh.. – lépett el Eleanor – Zayn barátnője mondta
nekünk. Mostanság más vagy.. De persze nem tudja miért. Nem jársz órákra meg
ilyenek.
Két napig nem mentem és már ezen csámcsog
mindenki.. Van, aki hónapokig nem jön, max vizsgákra, de őket leszarják. Talán
tényleg feszült vagyok. Ami benne, a négy évben gyűlt fel bennem, most jön elő.
Felkavart a találkozás, hogy senki nem tudja rólam az igazat, hogy nincs
mellettem a régi társaságom, akikkel együtt voltam sok éven keresztül.
- Kérlek! – fogta meg Eleanor újra a kezem – Gyere
enni! Úgy lefogytál, mióta utoljára láttalak..
- Nincs étvágyam. – ráztam meg a fejem.
- Igaza van, enned kéne. – szólt Louis mögül Zayn.
Egyik vállával a falnak volt dőlve, mellkasa előtt
össze voltak kulcsolva karjai és engem nézett. Eleanor mosolyogva nézett felé
és húzni kezdett a konyha felé. Megadtam magam és követtem. A fiúk is utánunk
jöttek, de csak Zayn ült le az asztalhoz. Louis a pultnak támaszkodva ivott egy
bögréből, míg Eleanor a hűtőben keresett valamit. Néztem az asztalon lévő
palacsintákat, melegszendvicseket és gyümölcsöket, de egyáltalán nem kívántam
őket.
- Nincs itthon szirup! – csukta meg az ajtót
Eleanor – Lou lemegyünk a boltba?
- Persze. – bólintott – Nézd meg kell-e más is.
- Nem. – rázta a fejét – Zayn tegnap volt
vásárolni, de szirupot nem hozott.
- Mivel nem szoktunk olyat enni, amihez kell.
Eleanor csak beleborzolt Zayn hajába, ahogyan az
előszoba felé ment és Louis követte. Csendben bámultam magam elé és az ujjaim
tördeltem. Mit mondhatnék? Semmit.. Tegnap
este is a vacsoránál olyan kínos volt. Szinte alig beszéltünk. Vagy ha volt
valami csak egy sablon témát vetettünk fel. Az első találkozásnál beszéltünk a
múltról és hogy hiányoztunk egymásnak, de azóta semmi ilyen nem volt.
Zayn elém tett egy tiszta
tányért és az asztalra könyökölve vette kezébe a telefonját. Egyből Emma jutott
az eszembe.. Mi lesz, ha ezt egyszer megtudja? Azt hogy valaha együtt voltunk
vagy csak, hogy feljárok hozzájuk? Újra..
Felfordult az életem. Megint hazudok, kiborulok, idegeskedek.
- Öhm.. Hozzak valami
mást?
- Hm? – néztem rá.
- Nem ilyet kérsz?
- Nem vagyok éhes.
- Tegnap se ettél szinte
semmit. Lemerem fogadni, hogy ma sem.
- Mit számít ez?
- Tönkre teszed magad.. –
tette le a telefonját és felém fordult – Mi a baj?
- Miért érdekel? – vontam
fel a szemöldököm.
- Oké, kezdjük, ott hogy
miért vagy velem ennyire elutasító? Velem van bajod?
Szemet forgatva
fordítottam el a fejem és a konyha ablak felé néztem. El is felejtettem hogy a
lakásukról rálátni a tengerre. Mázlisták.
Amikor visszafordítottam a
fejem Zayn mellettem guggolt és szemembe nézett. A szívem hirtelen iszonyatos
tempót diktált. Megfogta a szék lábait, és maga felé fordította. Tenyereit a
combjaim, mellé helyezte és feljebb tolta magát. Már nem guggolt, hanem hajolt
hozzám. Tekintetünk teljesen egymásba forrt.
- Szóval?
- Ühm.. Mássz ki az
arcomból. – válaszoltam neki.
- Biztos hogy nem. Nem
kaptam meg a válaszom.
- Nem parancsolsz már
nekem. Szabad ember vagyok Zayn..
- Igazán? Majd meglátjuk..
– mosolyodott el.
- Mire célzol? – vontam
fel a szemöldököm.
- Fogsz te még nekem könyörögni
Kathlyn.
- Ne is álmodj róla.
Kettőnk történetének már réges-régen vége.
- Nem, még csak most
kezdődik.
- Szállj le rólam. Egy
elmebeteg vagy. – álltam fel, amitől képtelen volt kihúzni magát – Innentől
kezdve mintha nem is ismernénk egymást? Értve?
- Lehet, hogy az eszed ezt
mondja, de a szíved és a tested nem.. – döntötte oldalra a fejét.
- Nem Zayn. – ráztam meg a
fejem – Ez a szív és test másért van már oda. Mit gondoltál, örökké várok rád?
Zayn erre nem szólt semmit
se. Ahogy megindultam a folyosó felé, elkapta a karom és visszarántott magához.
Más volt.. Olyan volt, mint régen. Nem az a kedves és megteszek érted mindent
nézéssel bámult rám. Vad, veszélyes és hívogató volt. Borzongás futott végig a
testemen, de nem hagytam magam. Győzni fogok ebben a csatában.
Hosszú ujjai végig
futottak a derekamon és csípőmbe mélyesztette ujjait. Szorosan a testéhez
simultam. Megpróbáltam mellkasánál fogva távol tartani magamtól, de esélyem sem
volt. Karjaim hanyagul lógtak a testem mellett, amit teljes egészében Zayn
akart irányítani. Egy könnyed mozdulattal fordított a helyzetünkön és az
asztalra ültetett. Testemet egy percig sem engedte el. Kezei lecsúsztak a
combjaimra és a lábam közé férkőzött. A mosoly az arcán ott volt továbbra is és
élvezte a helyzetét. Teljes egészében azt hitte, nyerhet ellenem.
Meglendítettem a kezem és hangos csattanással az arcán érkezett a pofonom.
Arcáról lefagyott a mosoly, így ellöktem magamról és leugrottam az asztalról.
- Rohadtul ne érj hozzám!
– förmedtem rá – Nem vagyok a tiéd. Soha nem is leszek már. Csak bebörtönözve
tartottál.
- Gyere ide..
- Nem! Nem fogod fel?
Nincs már hatalmad felettem!
- Kathlyn..
- Hagyjál békén!
Hátat fordítva távoztam a
konyhából és az előszobába mentem. Kezembe vettem a földön lévő táskámat és
kitéptem magam előtt az ajtót. Eleanor és Louis nevetve jöttek fel a lépcsőkön,
de nem álltam meg. Még csak köszöni se akartam. Távol kell maradnom tőlük.
Tönkre tesznek. Hallottam, ahogyan Eleanor utánam, szól és talán utánam is,
indul, de eszem ágában sem volt megállni.
****
Sietős létekkel haladtam
végig az üres folyosón. Még pont beérek az óra második felére. Megálltam a nagy
faajtó előtt és fülem rá tapasztottam. Semmi. Egy árva hang sem jött ki az
előadó teremből. Nem, biztosan bent vannak.. Jobban az ajtóhoz nyomtam a fejem,
de semmi se. Kezem a kilincsre tettem, de mielőtt benyitottam volna valaki,
megfogta a vállam. Egyből elengedtem a fém kilincset és megfordulva tapadtam az
ajtónak ijedtemben. Emma állt előttem és kíváncsian nézett rám. Szomorú volt..
Talán sírt is. Szemei vörösek voltak és sminkje el volt folyva. Oldalra döntve
fejem léptem hozzá közelebb. Szemeivel követte minden mozdulatom és egy nagyot
sóhajtott. Karjaim gyengéden köré fontam és magamhoz öleltem. Fejét a vállamra
tette és némán sírni kezdett.
- Sh.. Semmi baj..
Emma válla továbbra is
rázkódott, így sokkal jobban magamhoz öleltem őt. Karjait erőtlenül fonta körém
és Megmarkolta pólóm hátulját.
- Nekem csak Te vagy! – álltam a nappali közepén és kapkodtam
a levegőt – Isten szerelmére! Miért vagy ilyen? Miért nem szólsz hozzám? Rám se
nézel..
Könnyeim patakként szántották végig arcomat, és csak néztem az
előttem álló személyt. Lassan egy heten.. Egy hete hogy nem szól hozzám, hogy
nem néz rám.. Nem létezem számára. Miért? Mi változott meg azon az estén?
- És ha meghaltál volna? – törte meg végül a nappaliban lévő
csendet.
- Hm?
- Meghalhattál volna.. Ezt nem bírod felfogni, hogy milyen
könnyen véget vethetnek az életednek.
- Én csak.. – léptem felé – Segíteni akartam.. Nem akartam
ezt..
- Nem kell segítened. Eddig is meg voltam a segítséged nélkül.
- Zayn..
- Hagyj. Inkább menj és aludj. – válaszolta ridegen és tovább
ment.
Néztem távolodó alakját, és újra zokogni kezdtem. Utál..
Karjaim összefontam a mellkasom előtt és szép lassan a földre értem. Térdeimbe
éles fájdalom szökött mikor találkoztam a padlóval. Előre görnyedtem és csak
sírtam. Miért van az, ha jót akarok, akkor is csak rosszat kapok? Hogy sose
felelek meg senkinek sem? Utál az egész világ.. Az egész életem egy nagy halom
szar.
A falnak dőlve néztem,
ahogyan Emma az ágyon fekszik és alszik. Lana az utolsó nap előtt elment a
vitánk után, így üresen maradt az ágya. De nem csak mi vesztünk össze. Emma
összekapott valamin a barátnőivel, így teljesen egyedül érezte magát. Elmondása
szerint Zayn is hanyagolja tegnap óta. Bár nem csodálom.. Zayn abba fektette az
energiáját, hogy rám másszon. Rezegni kezdett Emma telefonja a szekrényen, így
oda mentem, hogy kinyomja. De ahogyan megláttam Zayn nevét a kijelzőn, nem
voltam biztos abban, amit csinálok. Emma végig vele akart beszélni, de nem érte
el, most pedig Ő keresi. Mit tegyek? Nem akarom felvenni, mert hallani se
akarom a hangját, ki se akarom nyomni, mert tudni kell, hogy Emma pihen, és ne
hívogassa. Kezembe vettem a telefont és bementem a fürdőszobába.
- Emma nem ér rá, éppen
pihen.. – vettem fel és becsuktam magam mögött az ajtót.
- Kikki? Miért van nálad a telefonja?
- Mert a szobámban
alszik.. Miután téged nem ért el és a barátnőivel összeveszett nálam talált
biztonságot. Talán azért..
- Hányas szobában vagytok?
- Még azt hiszed el is,
mondom?
- Kathlyn.. – nevet fel – Előlem
nem tudsz elbújni, bárhol megtalállak.
- Ja, persze.. Négy évig
nem ment. – mosolyodtam el.
Választ nem kaptam, csak
kinyomta a telefont. Sóhajtva nyitottam ki lassan az ajtót és visszatettem a
szekrényre. Emma még mindig csendben aludt, így azt láttam a legjobbnak, ha
távozom a szobából. Kilépve a folyosóra néztem körbe és eszembe jutott, hogy
mit akartam megtenni órák után. Egyenesen az emelet felé mentem és Andy
szobáját kerestem. Ezen az emeleten rendesen zajlott az élet. Kint ültek az
aulában a többiek, és versenyeket rendeztek, füveztek, ittak. Átvergődtem magam
a tömegen és a folyosói falnak dőlve, megláttam a keresett személyt. Mosollyal
a arcomon mentem felé. Andy felém, fordította a fejét mosolyogva nézett rám.
- Szia! – köszönt nekem
boldogan – Ma még nem is láttalak.
- Dolgom volt. – legyintettem
– Lenne egy kérdésem..
- Már pedig?
- Lenne kedved holnap
eljönni velem múzeumba? Este lesz egy megnyitó féleség. Nem akarok egyedül
menni.
- Randi? – nevet.
- Nem! – vágtam rá és
ráztam a fejem – Ne értsd félre, kérlek.. Csak gondoltam jól ellenénk.
- Benne vagyok. –
mosolygott – Bár randinak jobban hangzik.
- Hívd, aminek akarod. –
nevettem el magam.
- Ötre felmegyek hozzád,
az jó?
- Tökéletes. –
bólintottam.
- Kikki, valami baj van?
- Öhm.. Miért?
- Olyan lehangolt vagy..
Máskor nem ilyen a mosolyod sem.
- Nem lényeg. –
legyintettem – Csak reggel összekaptam a barátnőmmel, és azon jár a fejem.
Andy csak magához ölelt és
a fejemet simogatta. Jól esik, hogy törődik velem, hogy érdekli, ma van velem.
Ellépve tőle mosolyogtam rá és visszaindultam a szobámba.
A fal felé fordulva sírtam némán és szemeimet szorosan
összezártam. Ez csak egy álom és én fel akarok kelni. Elmenni innen és vissza
se nézni. A régi nyomorult életemet akarom. Azt ahol megdolgoztam, azért hogy
éljek, ahol nem úgy néztek rám, mint egy szerencsétlenre. Ahol még a legjobb
barátnőm, már a nővéremé vált. Miért is kellett azon az éjszakán lerövidíteni
az utat? Lekéstem volna a buszt, mehettem volna a következővel is. De már nem
tudom vissza pörgetni az időt, hogy változtassak. Fejemre húztam a takarót, és
lábait felhúzva gömbölyödtem össze. Miért? Miért Én? Nem volt eddig elég bajom,
most ez is..
- Kathlyn.. – hallottam meg a nevem a hátam mögül.
Nem válaszoltam. Nem tudok, mivel egy hang sem jött ki a
számon. A vállam megrázkódtam, és szipogni kezdtem. A matrac megsüllyedt
mögöttem és végig simított az illető a hátamon. Nem akarom hogy hozzám érjenek.
Nem akarok semmit csak nyugalmat. Csendet és békét.
- Kathlyn.. Ne haragudj. – mozgolódott mellettem, majd egész
testével mellé feküdt.
Hirtelen túl melegnek éreztem a levegőt a takaró alatt, olyan
fojtónak. Leemeltem a takarót a vállamig és vettem egy mély levegőt.
- Féltem hogy többé nem beszélhetek majd veled, hogy nem
érhetek hozzád..
Újból rám tört a sírás és kapkodva vettem a levegőt. Kinyújtottam
lábaim és felnyomtam magam a matracról. A takaró lecsúszott testemről. Hátra
pillantva vetettem egy pillantást. De az sokáig úgy is maradt. Zayn szemei
gyönyörűen csillogtak a gyenge fényben. Keze a kezemet szorította és a helyén
feküdt. Napok óta nem volt ebben a szobában, nem hogy még a helyén.
- Szeretlek, ezt értsd meg. Nem akarok, hogy bajod legyen. –
mondta halkan, és kezét végig húzta karomon, így lassan rá dőltem – Annyira
sajnálom, hogy ilyen voltam pont veled. Nem szeretem, amikor sírsz.. – törölte
le könnyeim – Itt leszek veled, nyugodj meg.
Némán álltam a falnak
dőlve és hallgattam, ahogyan Zayn próbálja nyugtatni barátnőjét. Fejemet a
földre szegezve néztem a padló hibát. Kissé keserű érzés fog el, ahogyan hallom
mit is mondd neki. Mindig hasonló szavakkal nyugtatót, de akkor valahogy más
volt a hangja. Kedves és bűnbánó volt, most pedig olyan unott és sablonos.
Talán kettőjük között sincs semmi rendben.
- Te is elhanyagolsz.. –
szipogta Emma.
- Dolgoznom kellett. Miért
nem tudod megérteni?
- Szerintem pedig van
valakid, aki nálam sokkal jobb..
- Emma kérlek, ne kezd el.
– válaszolta feszülten Zayn – Miért lenne más valakim?
- Mert rám untál, vagy
tudom is én..
- Emma szerintem ne
gondolj ilyenekre. – szóltam közbe, mire mind a ketten rám bámultak – Ugyan
miért lenne más valakije? Amiket mesélni szoktál azok alapján, nagyon szeret
téged, ahogyan te is őt. Ennek a „vitának” semmi értelme sincs.
- Mh.. Talán igazad van. –
törölte le könnyeit – Ne haragudj Zayn.
- Nincs semmi baj. –
ölelte magához, de szemeit rajtam tartotta.
****
Nyújtózkodva mentem végig
a folyóson. Andy sürgősen látni akarta egy verseny miatt, ahol szurkolnom
kellett neki. Mivel megnyerte el is nevezett engem Kabala Kathlyn néven. Ahogy
benyitottam a szobámba, észre vettem hogy Zayn és Emma már elmentek. Becsuktam
magam mögött az ajtót, és a sötétben eltántorogtam az ágyamig. Sóhajtva dőltem
be és magamra húztam a takarót.
- Téged aztán
megölhetnének.. – szólalt meg egy hang.
Ijedtemben felugrottam és
felkapcsoltam a lámpát. Tátva maradt a szám, ahogyan az illetőre néztem. Fél
oldalas mosollyal meredt rám és elismerően bólintott miután végig nézett
rajtam.
- Szép munkát végzett
veled az egyetem.
- Harry?
- Igen? – vigyorgott és
ellökte magát a faltól – Csak nem azt hitted halott vagyok?
- Nem. – ráztam a fejem –
Mert a többiek azt mondták, élsz.
- Olyan bénák hogy meg se
tudnak találni. – nevetett fel és leültem az ágyamra – Na gyere. – vigyorgott
rám és megütögette lábait.
- Harry.. Biztos, hogy nem
ülök az öledbe.
- Nem akarlak
megerőszakolni, ne félj.. – vonta fel a szemöldökét és felnevetett – Bár melyik
nőt megkapom, de téged nem foglak bántani.
- Jó lesz itt melletted
is. – ültem le mellé – Mit keresel itt?
- Szerinted? Téged te
buta.. Segítened kell.
- Nem értelek.. Miben
tudnék segíteni?
- Meg kell találnom a
barátnődet. Ha ő meg van, akkor Liam is.
- Ühm.. Nem tudok rólunk
semmit. Csak azokról, akik itt vannak a városban. Max ők tudják, hol lehet
pontosabban.. – gondolkoztam el – Illetve nem.. Louis azt mondta, nem tudják,
hol van Liam csak annyit, hogy Hollandiában.
- Hát ott nincs. – dőlt
hátra és fejét a falnak döntötte – Tiffany és Ő elszöktek onnan. Utoljára New
Yorkban voltak. Ott elvesztettem őket.
- Minek neked ők?
- Te is kellesz, ne aggódj.
– mosolygott – Mindennek eljön az ideje Kikki. Azt akarom, hogy Zayn
rettenetesen szenvedjen.
- Harry.. – néztem rá.
- Most megyek. – állt fel
– Még látjuk egymást édes. – kacsintott és távozott az ajtón.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.